A lányt Lillának hívták. Behívtam egy teára. Elmesélte, hogy a vőlegénye, András, halálos beteg. Az orvosok szerint már csak hetei vannak hátra. Az utolsó kívánsága az volt, hogy vegye feleségül Lillát, még ha csak a kórházi ágy mellett is. De minden pénzüket a kezelésekre költötték, Lillának még egy egyszerű fehér ruhára sem tellett, pedig András mindig hercegnőként akarta látni.
Amikor ezt hallottam, a saját fájdalmam hirtelen nevetségesnek tűnt. Én egy gyáva férfi miatt sírtam, miközben ez a lány a halállal nézett farkasszemet a szerelméért.
Nem adtam neki a ruhát a kukából. Felvittem a szobámba. Lilla mérete pont az enyém volt. Ráadtam a ruhát. Tökéletesen állt. Aztán odaadtam neki a cipőt, a fátylat, az ékszereket – mindent, amit a saját esküvőmre vettem.
Elmentem vele a kórházba. Ott álltam tanúként, amikor kimondták az igent a steril kórteremben, gépek csipogása mellett. András arca, amikor meglátta Lillát a ruhában, sugárzott. Nem a betegség látszott rajta, hanem a tiszta boldogság.
András két nappal később meghalt. Lilla vissza akarta adni a ruhát, de nem fogadtam el. Azt mondtam neki: „Ez a ruha végre beteljesítette a célját. Valódi szerelmet látott.”
Tamással soha nem békültem ki. De azóta tudom: az esküvő nem a partiról vagy a drága ruháról szól. Hanem arról, hogy ott legyünk egymásnak, akkor is, ha a jövő nem ígér semmit, csak egyetlen közös pillanatot.