Van az a pillanat, amikor a közpénzekről szóló politikai mondatok hirtelen kézzelfogható pénzügyi eseménnyé válnak. Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter most éppen egy ilyen fordulatot jelentett be: a Duna Aszfalt Zrt. kezdeményezte, hogy az EXIM Banknál és az MFB-nél fennálló kötvényeit lejárat előtt visszaváltsa. Ez összesen nagyjából 126 milliárd forintot jelent, ráadásul az időközben felhalmozódó kamatokkal együtt. Van azonban egy másik szám is, amely talán még beszédesebb: 101 milliárd forint. Ekkora állami készfizető kezesség kapcsolódott a konstrukcióhoz, vagyis végső soron ekkora nagyságrendű kockázat állt a magyar adófizetők mögött. A visszaváltás rendezésével ez a kockázat megszűnik.
Ez már nem csupán egy újabb átvilágítási bejelentés
Az elmúlt hónapokban rengeteget hallhattunk átvilágításokról, régi szerződések elővételéről és feljelentésekről. Ezek mind fontos lépések, de az átlagember számára sokáig csak elvont fogalmak maradnak, amíg melléjük nem társul egy konkrét, mérhető pénzügyi eredmény. Most ilyen eredmény is megjelent. A Duna Aszfalt mindkét állami pénzintézet felé 200–200 millió dollárnyi kötvényt kíván lejárat előtt visszaváltani, vagyis összességében 400 millió dollárnyi tőkéről és az ahhoz kapcsolódó kamatokról van szó.
És az egész egy Eximbank-átvilágítással indult
Az ügy előzménye az volt, hogy az új kormány átvilágította az Eximbank korábbi ügyleteit. Kapitány István tárcája ennek nyomán négy külön ügyben tett feljelentést, összesen mintegy ezermilliárd forint értékű feltételezett visszaélések miatt.
Fontos jogi különbséget tenni: a feljelentések bűncselekmény gyanújáról szólnak, nem pedig jogerősen megállapított bűncselekményekről, és ezekből senki büntetőjogi felelőssége nem következik automatikusan. A lényeg azonban az, hogy az új vezetés nem rakta félre az aktákat, hanem a problémásnak tartott konstrukciókat továbbította a nyomozó hatóságnak.
Az egyik ügy éppen a Duna Aszfalt afrikai projektje volt
A szóban forgó finanszírozás a Kongói Demokratikus Köztársaság és Zambia között tervezett Kasomeno–Mwenda infrastrukturális fejlesztéshez kapcsolódik, többek között híd- és határátkelő-projekttel együtt. Ehhez társult a Duna Aszfalt kötvényfinanszírozása, valamint a jelentős magyar állami kezesség. Kapitányék azt igyekeznek tisztázni, hogyan kaphatott ilyen nagy állami hátteret egy olyan nemzetközi konstrukció, amelyet a jelenlegi kormány rendkívül kockázatosnak tart. Ez az a kérdés, amelyet a 126 milliárdos visszaváltás önmagában nem tesz semmissé.
A legfontosabb változás: a kockázat lekerül az adófizetők válláról
Az állami kezességvállalás addig igazán veszélyes, amíg minden jól működik, mert ilyenkor szinte láthatatlan. A kezesség lényege viszont éppen az, hogy ha az elsődleges kötelezett valamilyen okból nem tud megfelelően teljesíteni, végül az államnak kell helytállnia. Magyarán: a projekt nyeresége és üzleti lehetősége a konstrukcióhoz kapcsolódik, a végső pénzügyi biztonsági háló mögött azonban ott állhat az adófizető. Most ebből a szempontból történik alapvető változás, hiszen a kötvények visszaváltásával a 101 milliárdos készfizető kezesség szerepe is megszűnik.
Ezért különösen erős Kapitány István üzenete
A miniszter nem azt mondta, hogy rendben, visszajön a pénz, akkor mindenki mehet tovább a maga útján. Épp ellenkezőleg: külön hangsúlyozta, hogy a pénzügyi kockázat megszűnése fontos eredmény, de az ügy ettől még nincs lezárva. Talán ez a történet legfontosabb politikai üzenete. Egy államnak ugyanis két külön feladata van: először meg kell védenie a közpénzt a további kockázattól, majd azt is meg kell vizsgálnia, miként kerülhetett egyáltalán ilyen helyzetbe.
126 milliárd visszafizetése nem aprópénz
A magyar közéletben annyira megszokottá váltak a százmilliárdos nagyságrendek, hogy néha már el is halványul a súlyuk. Pedig 126 milliárd forint elképesztően nagy összeg, és ehhez még hozzájönnek a kötvények után járó kamatok is. Ez nem kommunikációs megtakarítás, és nem is egy jövőre ígért elméleti szám. A Duna Aszfalt írásban kezdeményezte a kötvények lejárat előtti rendezését az érintett állami pénzintézeteknél, vagyis egy nagyon is konkrét pénzügyi folyamat indult el.
Az igazán nagy fordulat mégis a hozzáállás
A magyar állam hosszú éveken át sokszor úgy viselkedett, mintha egy már megkötött nagy szerződés vagy pénzügyi konstrukció természeténél fogva érinthetetlen lenne. Ha egyszer aláírták és bekerült a rendszerbe, akkor évtizedekig együtt kellett vele élni, legfeljebb a sajtó foglalkozhatott vele. Most viszont egészen más kép kezd kirajzolódni. Átnézik a szerződéseket, átvilágítják az állami bankokat, szükség esetén feljelentést tesznek, újratárgyalják a pénzügyi konstrukciókat, és amikor lehetőség van rá, leépítik az állami kockázatot is.
Nem ez az egyetlen ügy, ahol pénz mozdult meg
Az elmúlt hetekben több korábbi állami konstrukciónál is hasonló irányú lépéseket láthattunk. Korábban milliárdos osztalékelőleg került vissza egy állami társasághoz, nagy közlekedési szerződéseket kezdtek újravizsgálni, és olyan beszerzéseknél jelentek meg látványosan alacsonyabb árak, ahol valódi versenyt teremtettek. Ezek természetesen eltérő jogi és gazdasági ügyek, ezért nem szabad őket egyetlen büntetőjogi történetté összeolvasztani. Az irányuk mégis hasonló: az állam új vezetése láthatóan nem tekinti megkérdőjelezhetetlennek azt, amit az előző időszakban aláírtak.
És talán ez változtathatja meg igazán a közpénzek világát
Nem attól, hogy egy miniszter hangosan kijelenti, hogy innentől minden más lesz. Akkor változik meg a helyzet, ha a nagy állami partnerek pontosan tudják: egy szerződést később is elő lehet venni, egy kockázatos finanszírozást meg lehet vizsgálni, és a döntéshozóknak meg kell tudniuk magyarázni, miért éppen olyan feltételekkel mozgattak meg százmilliárdokat. Ez teljesen más ösztönzőrendszert teremt. Ha minden döntéshozó tisztában van azzal, hogy néhány év múlva valaki akár egyesével is végigveheti a dokumentumokat és a felelősségi láncot, sokkal nehezebb félvállról venni az állam pénzügyi érdekeit.
Kapitányék ráadásul nem akarják itt abbahagyni
A Duna Aszfalt ügye csak egyike annak a négy Eximbank-konstrukciónak, amelyek miatt a kormány feljelentést tett. Vagyis ha valaki úgy gondolja, hogy a 126 milliárdos történettel kipipálták az állami bank átvilágítását, Kapitány üzenete ennek épp az ellenkezőjét állítja. A vizsgálatoknak folytatódniuk kell, és az államnak azokban az ügyekben is csökkentenie kell a saját kockázatát, ahol ezt jogilag és gazdaságilag meg lehet tenni. A cél nem pusztán az, hogy valakit politikailag megszégyenítsenek, hanem az, hogy az adófizetők ne maradjanak benne olyan pénzügyi konstrukciókban, amelyeket a jelenlegi vezetés indokolatlanul veszélyesnek tart.
Persze a felelősséget még ki kell vizsgálni
Itt van az a határ, amelyet egy véleménycikknek is tiszteletben kell tartania. A négy Eximbank-ügyben tett feljelentés nem ítélet, ahogy a Duna Aszfalt kötvényeinek visszaváltása sem beismerés, hanem a vállalat önkéntes pénzügyi döntése. Hogy a korábbi finanszírozás során történt-e bűncselekmény, és ha igen, ki felel érte, azt a nyomozásnak, végső soron pedig a bíróságnak kell eldöntenie. Az államnak azonban ehhez nem kell tétlenül várnia: a saját pénzügyi kockázatait közben is csökkentheti.
És talán éppen ez benne az igazán új
Az emberek évtizedeken át hallották, hogy egy-egy állami üzletnél „már nincs mit tenni”, „szerződés van”, vagy „jogilag minden rendben”. Most viszont azt látják, hogy egy átvilágítás után feljelentések születnek, elindul egy 400 millió dolláros kötvényállomány visszaváltása, és ezzel együtt eltűnhet mögüle egy 101 milliárdos állami garancia. Lehet ezen politikailag vitatkozni, de a számok makacs dolgok. Ha a folyamat végigmegy, a magyar állam pénzügyi kitettsége valóban kisebb lesz, miközben a kérdés továbbra is nyitva marad: hogyan jöhetett létre az eredeti konstrukció?
Ezért nem az a legnagyobb hír, hogy a Duna Aszfalt fizet
A legnagyobb hír az, hogy egy ilyen lépés után sem akarják becsukni az aktát. Kapitány István üzenetének lényege ez: először vegyük le a veszélyt az adófizetőkről, utána pedig nézzük meg, ki, mikor és milyen indokkal tette rájuk. Ha ez valóban következetes kormányzati gyakorlattá válik, akkor a 126 milliárdos Duna Aszfalt-ügy tényleg csak a kezdet lehet. Mert a közpénzek védelmében az igazi fordulat nem az, amikor valaki megígéri az elszámoltatást, hanem az, amikor a százmilliárdos számok végre visszafelé is elmozdulnak.