Egyedül neveltem fel a lányomat, mivel az édesapja korán elhunyt. Mindent megtettem érte, hogy jó élete legyen. Amikor befejezte a középiskolát, sikerült felvételt nyernie az egyetemre, de a második évében teherbe esett. Úgy döntöttünk, hogy megtartja a babát, és én vállaltam a felelősséget az unokám felneveléséért, amíg ő folytatta a tanulmányait és próbált saját életet építeni. A lányomnak mindig is voltak kapcsolatai, de sosem találta meg az igazit.
Az unokám felnőtt, és felvételt nyert egy főiskolára. Ekkor a lányom újabb kapcsolata véget ért, és rábeszélt, hogy adjam el a lakásomat. Azt mondta, hogy ha összeköltözünk, mindannyiunknak jobb lesz. Úgy gondoltam, ez a legjobb megoldás, hiszen az egészségem már nem a régi, és jó lenne, ha a családommal lehetnék. De sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem. Az új, nagy lakásban mindenki a saját életét éli, és senki sem törődik a másikkal.
Egész nap a szobámban ülhetek, anélkül, hogy a lányom vagy az unokám észrevennék. Gyakran rendez a lányom baráti összejöveteleket, de engem sosem hív meg az asztalhoz. Sőt, vendégek előtt is megalázó megjegyzéseket tesz rám.
Nemrégiben a lányom egy új férfival kezdett élni, aki úgy viselkedik a lakásunkban, mintha ő lenne a ház ura. Egyszer már nem bírtam tovább, és rászóltam, hogy ne járkáljon egy szál alsónadrágban előttem. Erre durván elküldött. Amikor ezt elmeséltem a lányomnak, csak annyit mondott, hogy ne üssem bele az orromat mások dolgába.
Az unokám alig tartózkodik otthon, csak aludni jár haza. Ha épp találkozunk is, kerüli a beszélgetést velem. Nemrég volt a születésnapom, de senki sem emlékezett meg róla.
Nem tudom, mit tehetnék, hogy a családom újra szeressen és tiszteljen. Talán mások is voltak már hasonló helyzetben, és tudnának tanácsot adni, hogyan nyerhetném vissza a családom szeretetét és megbecsülését?
