Péter bácsi remegő kézzel vette át a bőröndöt, és azonnal a naplót kereste. Amikor megnyugodott, rám nézett, és elsápadt. „Mária?” – kérdezte. A nevem Kata. „Nem, az édesanyámat hívták Máriának” – feleltem meglepődve.
A bácsi leült, és percekig nem tudott megszólalni. Aztán elmesélt egy történetet 35 évvel ezelőttről. Fiatalok voltak, szerelmesek, de az élet elsodorta őket egymástól. Mária teherbe esett, de nem mondta el Péternek, mert a férfi épp ösztöndíjat kapott külföldre, és nem akarta, hogy miatta maradjon. Péter elment, Mária pedig egyedül nevelt fel engem, azt mondva, apám meghalt autóbalesetben, mielőtt megszülettem volna.
Péter sosem tudta, hogy van egy lánya. Külföldön megnősült, de a felesége nemrég meghalt, és ő hazaköltözött, hogy megkeresse a régi emlékeit. A bőröndben lévő napló a felesége írása volt, aki tudott Máriáról (Péter sokat mesélt neki a „nagy szerelemről”), és a halála előtt arra kérte Pétert a naplóban, hogy keresse meg a nőt, akit elhagyott.
Ott ültünk a kávézóban, két idegen, akiket a véletlen (vagy a sors?) sodort egymás elé egy fekete bőrönd képében. Apám szeme könnyes volt, ahogy az arcomat nézte. „Pont olyan vagy, mint ő” – mondta. Anyám már nem élt, nem tudtuk megkérdezni, miért titkolta el. De abban a pillanatban nem is számított.
Nem volt könnyű az egymásra találás. Harmincöt évet nem lehet bepótolni egy kávé alatt. De elkezdtük. Hetente találkozunk, mesélünk, ismerkedünk. A bőröndcsere a legjobb dolog volt, ami valaha történt velem. Visszakaptam a ruháimat, de kaptam valami sokkal többet: a gyökereimet.