Bárki, aki volt már igazán beteg kisgyerek mellett, tudja, hogy az anyáknak nincs betegszabadságuk. Azon a keddi napon viszont úgy éreztem, a végemet járom. A hőmérő 39,2 fokot mutatott, a végtagjaim fájtak, és ha felemeltem a fejem a párnáról, forgott velem a szoba.
Délután írtam egy üzenetet a férjemnek, Zolinak, hogy nagyon rosszul vagyok, hozzon valami készételt vacsorára, mert képtelen voltam kiállni a tűzhelyhez. Este hatkor Zoli üres kézzel, láthatóan idegesen lépett be a hálószobába.
– Hát a vacsora? – kérdezte, miközben ledobta a zakóját az ágy végére. – Fáradt vagyok, éhes vagyok, erre sötét a konyha. – Zoli, írtam neked… alig bírok felállni – suttogtam a takaró alól, a könnyeimmel küszködve. – Nem hoztál semmit? Zoli bosszúsan felsóhajtott. – Nem hiszem el, hogy egy kis hőemelkedés miatt megáll az élet! – csattant fel. – Anyám 39 fokos lázzal is pörköltet főzött nekünk régen, te meg csak fekszel! Ezek csak kifogások! Régen a nők nem panaszkodtak ennyit. Rendelj pizzát, ha már nem főztél!
Úgy éreztem magam, mint egy utolsó, lusta rongy. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, kérek-e teát, vagy bevette-e már a gyógyszerem, számonkérte az esti menüt.
Ekkor halkan nyílt a bejárati ajtó. Zoli édesanyja, Margit néni lépett be (neki is volt kulcsa a házhoz). Délután őt is felhívtam, hogy megkérdezzem, mit adjak a lázamra. Margit néni ott állt a hálószoba ajtajában, a kezében egy hatalmas, gőzölgő lábassal. Mindent hallott.
Zoli arca egyből felderült. – Jaj, Anya, te vagy a megmentőm! Hoztál vacsorát? Látod, a feleségem is tanulhatna tőled! Te betegen is helytálltál. Margit néni lassan letette a lábast a komódra. Nem mosolygott. A tekintete olyan volt, mint a jég. – Zoltán, azonnal kérj bocsánatot a feleségedtől – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. Zoli értetlenül pislogott. – Miért? Csak az igazat mondtam… te sosem feküdtél le, ha bajod volt.
– És tudod, miért nem? – vágott a szavába az anyósom, és a hangja megremegett a dühtől. – Azért, mert a te apád egy önző ember volt, aki megvárta volna, hogy éhen haljunk a koszban, ahelyett, hogy felemel egy fakanalat! Azért főztem lázasan, remegő lábakkal, mert nem volt más választásom. És minden áldott percben gyűlöltem érte magam, meg őt is, amiért hagyta!
Zoli tátott szájjal állt. Margit néni közelebb lépett hozzá. – Én azért neveltelek téged, azért adtam a kezedbe már tízévesen a seprűt, hogy te ne legyél olyan, mint az apád! Erre most hazajössz, és a beteg feleségedet alázod? Fogd magad, menj ki a konyhába, csinálj neki egy teát, és tálald fel a levest, amit hoztam. Utána pedig takarítsd ki a fürdőszobát!
A szobában néma csend lett. Zoli arca hamuszürkére váltott. Életében nem kapott még ekkora fejmosást az édesanyjától. Szó nélkül bólintott, kisétált a konyhába, és hallottuk, ahogy csörömpölni kezd a bögrékkel.
Margit néni leült az ágyam szélére, megsimogatta a forró homlokomat, és halkan így szólt: – Pihenj, kislányom. Nem kell neked mártírnak lenned. A fiam majd gondoskodik mindenről, ahogy ígérte az oltárnál. Ha nem, akkor velem gyűlik meg a baja.
Zoli aznap este nemcsak teát főzött, de másnap kivett egy szabadnapot, hogy ápoljon. Margit néni néhány mondata örökre megváltoztatta a férjem hozzáállását. Mert rájött: a „bezzeg régen” sokszor nem egy szép emlék, hanem egy olyan trauma, amit a mi generációnknak már nem szabadna továbbvinnie.