A néni, Erzsike, elmesélte, hogy napok óta nem evett. A nyugdíja elfogyott gyógyszerre és fűtésre. A kutyának, Buksinak, már nem tudott adni semmit. Úgy döntött, kiviszi az út szélére, olyan helyre, ahol sokan járnak, abban a reményben, hogy valaki megsajnálja és hazaviszi, ahol kap enni. Ő maga inkább éhen halt volna, de a kutyáját nem bírta nézni szenvedni.
„Nem kidobtam, hanem megmentettem” – suttogta.
Szégyelltem magam az ítélkezésemért. Nem hagytam ott őket. Bevásároltam Erzsike néninek és Buksinak is. Felhívtam a helyi állatvédőket és a szociális szolgálatot.
Erzsike néni és Buksi együtt maradhattak. Rendszeresen látogatom őket. Buksi már nem sovány, Erzsike néni pedig nem magányos. Megtanultam, hogy a kétségbeesés néha olyan tettekre kényszeríti az embert, ami kívülről kegyetlenségnek tűnik, de belül a legnagyobb szeretet vezérli.