A nap tűzött, a frissen felásott föld illata betöltötte az udvart. Nekem ez a legfinomabb illat a világon, az élet szaga. A menyemnek viszont csak „szag” volt, a föld pedig csak „kosz”. Ott állt a makulátlan melegítőjében, és úgy nézett a paradicsompalántáimra, mint valami ellenségre.
– Lebetonozni? – kérdeztem vissza, miközben lassan lesétáltam a sorok között a járdáig. – Tudod te, lányom, mit beszélsz? – Hát persze! – vágta rá. – Nézze meg, tiszta sár minden. A boltban mindent meg lehet kapni, olcsóbb is, mint itt görnyedni. A gyerekeknek meg kéne egy medence a helyére.
Mosolyogtam, de a szemem nem nevetett. – Gyere csak ide – intettem neki. – Nem, ne félj, nem lesz sáros a cipőd, maradj a járdán. Látod azt a sor epret? Azt a fiadnak ültettem, mert a bolti ízetlen víz. Látod a borsót? Azt a lányod imádja kifejteni a hüvelyéből. Ez itt nem gaz és nem sár. Ez az éléskamránk. – De a munka… – próbálkozott. – A munka tart életben – szakítottam félbe. – Amíg én élek, és amíg ez a ház áll, itt kert lesz. Mert én nem műanyagot akarok adni az unokáimnak. És mondok még valamit: ha lebetonoznánk, hova szaladna a gyerek, ha látni akarja, hogyan nő az étel? A Tescóba?
A fiam ekkor lépett ki a házból, hallotta a végét. – Anyának igaza van – mondta halkan, és átkarolta a feleségét. – Én ezen a „sár” által termett krumplin nőttem fel. És emlékszel? Múltkor te mondtad, hogy milyen finom volt a lecsó, amit anyu küldött. Na, az ebből a „gazból” volt. A menyem elhallgatott. Nem kért bocsánatot, ő nem az a fajta. De délután, amikor látta, hogy az unokáim boldogan, maszatos szájjal tömik magukba a tavalyról eltett befőttet a teraszon, már nem szólt a betonozásról. Sőt, amikor indultak haza, elfogadta a láda palántát, amit a csomagtartóba tettem. „Majd megpróbáljuk az erkélyen” – mondta. Ennyi nekem elég is volt győzelemnek.