A láda tele volt régi, poros könyvekkel. Először csalódott voltam. Azt hittem, pénz lesz benne, vagy ékszer. De ahogy elkezdtem kipakolni őket, észrevettem, hogy ezek nem akármilyen könyvek. Első kiadások voltak. Dedikált kötetek az 1800-as évekből, Ady, Jókai, Móricz eredeti aláírásával. Pista bácsi apja könyvkötő volt Budapesten a háború előtt, és ezeket a kincseket mentette ki a bombázások elől, majd hozta vidékre.
Pista bácsi egész életében ezen a vagyonon ült, de sosem adta el őket, még akkor sem, amikor éhezett. Neki ezek a könyvek jelentették a kapcsolatot a múlttal, a méltósággal. Rám bízta őket, mert látta, hogy én szeretek olvasni, és tudta, hogy nálam biztonságban lesznek.
Elvittem a könyveket egy szakértőhöz. Az értékük több millió forint volt. A rokonok, akik a rozsdás ládát ott hagyták a szemétben, őrjöngtek, amikor megtudták. Pert indítottak, de Pista bácsi volt olyan előrelátó, hogy egy fecnire ráírta a láda belsejébe: „Ezt a ládát és tartalmát Marikának ajándékozom.”
Nem adtam el mindet. A legszebbeket megtartottam, üveges szekrénybe tettem őket. De egyet elárvereztem, és az árából rendbe hozattam Pista bácsi sírját, és alapítottam egy kis ösztöndíjat a falusi gyerekeknek. Az öreg nem bolond volt, hanem a kultúra őrzője egy olyan világban, ami csak a pénzt becsülte. És végül ő nevetett utoljára a kapzsi rokonokon.