Mindig nagyon várjuk, amikor a fiunk, Márk és a felesége, Vivien hazalátogatnak Budapestről a hosszú hétvégékre. Én már napokkal előtte sütök-főzök, kimosom az ágyneműket, hogy minden tökéletes legyen. De az utóbbi időben ezek a látogatások inkább hasonlítanak egy szállodai üzemeltetéshez, mint családi együttléthez.
Péntek este érkeztek meg. Ledobták a cipőiket a szőnyegre, a táskákat a folyosón hagyták, és egyenesen a megterített asztalhoz ültek. Szombaton délig aludtak, majd miután felkeltek, Vivien egy órán át zuhanyzott. Amikor bementem a fürdőszobába, majdnem elsírtam magam: a földön állt a víz, a drága, tiszta törölközők gombócba gyűrve hevertek a nedves csempén, a mosdókagyló pedig tiszta sminkfolt volt. Fél órát takarítottam utánuk a fájós derekammal.
Vasárnap reggel tíz órakor épp a konyhát raktam rendbe. Vivien ásítozva jött ki a szobából. Kezében a tegnapi, nedves törölközőt lóbálta, majd egy laza mozdulattal rádobta a tiszta, vasalt huzatú fotelre a nappaliban. – Magdi mama, ezek már nedvesek, cserélje ki, legyen szíves! – mondta álmosan. – És a reggelit kérhetnénk a teraszra? Már tíz óra van, farkaséhesek vagyunk a Márkkal!
A kezemben megállt a felmosófa. Fáradt voltam és csalódott. – Kislányom… hajnal óta takarítok utánatok a fürdőben, és már főzöm az ebédet – mondtam halkan, de érezhető keserűséggel. – A hűtő tele van felvágottal, sajttal. Miért nem csináltok magatoknak egy szendvicset?
Vivien felhúzta a szemöldökét, és szinte megsértődött a kérdésen. – Jaj, Magdi mama, hát vendégségben vagyunk, vagy mi! – csattant fel. – Egész héten megfeszülve dolgozunk a cégnél, hétvégén kijár nekünk a pihenés és a teljes kiszolgálás. Maguk úgyis itthon vannak egész nap nyugdíjasként, mi dolguk lenne más? Különben is, a Márk is szereti, ha az édesanyja elé teszi a reggelit.
A „mi dolguk lenne más” mondat úgy hatolt a szívembe, mint egy tőr. A saját otthonomban, a saját menyemtől kaptam meg, hogy én tulajdonképpen csak a személyzetük vagyok, akinek kötelessége ugrálni, ha ők pihenni vágynak.
Ekkor nyílt a teraszajtó. A férjem, Gyula, aki kint metszette a rózsákat, belépett. Végighallgatta az egészet. Az arca komor volt, a szeme szűkre húzódott. Gyula nem az a típus, aki sokat beszél, de ha cselekszik, annak súlya van. Szó nélkül elment Vivien mellett. Bement a vendégszobába.
Két perc múlva tért vissza. A kezében hozta Márkék hatalmas, nyitott utazótáskáját, amibe válogatás nélkül, ömlesztve belehajigálta a fiatalok szétdobált ruháit, a neszeszerüket és a cipőiket. Odalépett Vivienhez, és a lába elé ejtette a nehéz táskát. A puffanásra Márk is álmosan kibotorkált a szobából.
– Gyula papa, ezt meg miért csinálja?! – hápogott Vivien sápadtan. – Mert a szálloda bezárt – mondta Gyula olyan jéghideg, mély hangon, hogy a fiam azonnal egyenesen állt. – Check-out van, délelőtt tíz óra. Lehet hazamenni.
– De Apa, mi most keltünk fel! – próbált méltatlankodni Márk. Gyula a fia felé fordult. – Ide figyelj, Márk. Ez az édesanyád otthona, nem egy all-inclusive wellness központ. Az, hogy mi nyugdíjasok vagyunk, nem jelenti azt, hogy mi vagyunk a ti fizetetlen személyzetetek. Az anyád tegnap óta takarítja a mocskotokat. Te egy egészséges, harmincéves férfi vagy, és hagyod, hogy a feleséged ugráltassa az édesanyádat a saját házában?
Gyula kinyitotta a bejárati ajtót. – Ebben a házban csak az kap reggelit, aki tudja, hol a hűtő, és aki tiszteletben tartja azt az embert, aki bevásárolt bele. Vegyétek a táskátokat, és menjetek haza Budapestre. Ha legközelebb jöttök, hozzatok magatokkal egy porszívót, és kezdjétek a fürdőszobában. Akkor talán megértitek, mi a „dolgunk” egész nap.
Néma csend lett. Vivien arca rákvörös volt a szégyentől. Márk lehajtott fejjel, szó nélkül fogta meg a táska fülét, és kiterelte a feleségét az ajtón. Aznap mi kettesben, békében ettük meg a húslevest a teraszon. Márkék egy hónapig nem jöttek. Aztán egy szombat reggel becsengettek. Nem hoztak nagy táskát. Vivien egyenesen a konyhába ment, kivette a kezemből a fakanalat, és azt mondta: „Magdi mama, üljön le a teraszra a kávéjával. Ma mi készítjük a reggelit.” Gyula egyetlen, határozott lépése visszaadta az otthonunk békéjét és a megérdemelt tiszteletet.