A műhelyfőnök elmondta, hogy Peti hetek óta minden délután bejár segíteni. Nem kért pénzt, csak annyit, hogy tanítsák meg szerelni. De a főnök látta, milyen szorgalmas, és félretett neki egy borítékot.
„Miért, Peti?” – kérdeztem a kocsiban hazafelé.
Peti lesütötte a szemét. „Anya, hallottam, amikor sírtál a múltkor a konyhában, hogy elromlott a kazán, és nincs pénzünk újat venni, és fázni fogunk télen. Én… én csak össze akartam gyűjteni rá. Nem vagyok lusta, csak fáradt.”
A sírástól alig láttam vezetni. Én a jegyei miatt aggódtam, ő meg a család biztonságáért. Otthon bocsánatot kértem tőle. A kazánt megjavíttattuk (nem kellett új), Peti pedig abbahagyta a munkát, hogy tanulhasson. De az a délután megmutatta, hogy a fiam már nem gyerek, hanem egy felelősségteljes kis férfi, akinek a szíve nagyobb, mint az iskolai átlaga.