Nálunk a vasárnapi ebéd szent dolog. Amióta nyugdíjasok vagyunk a férjemmel, Ferivel, be kell osztanunk a pénzt, de hétvégére mindig igyekszem kitenni magamért, amikor jön a fiunk, Peti és a felesége. Szombaton megvettem a karajt – pontosan négy szép szeletet –, vasárnap hajnalban keltem panírozni, készült a húsleves, a rizibizi. 63 évesen már hamar elfárad a lábam, de boldogan sürögtem, vártam őket.
Délben csöngettek. Kitártam az ajtót, mosolyogva, de a mosoly az arcomra fagyott. Nem ketten voltak. Peti mögött ott álltak a menyem szülei, és még egy másik házaspár is, akiket alig ismertem. Összesen nyolcan. – Sziasztok! – harsogta Peti vidáman. – Hoztam egy kis társaságot! Épp erre jártunk anyósomékkal meg a haverokkal, és gondoltuk, beugrunk. Mindenki farkaséhes! Ugye nem gond? Anyám úgyis mindig sokat szokott főzni!
A vendégek már nyomultak is be az előszobába, levetették a cipőket, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Én ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a merőkanállal, és éreztem, hogy kimegy a vér a lábamból. – De kisfiam… – dadogtam sápadtan. – Én csak rátok számítottam. Négy szelet húst rántottam ki, a leves is épphogy csak négy tányér… Pontosan kiszámoltam a nyugdíjból, nincs itthon más…
Peti türelmetlenül legyintett egyet, miközben a vendégeket terelte a nappaliba. – Jaj, Anya, ne kicsinyeskedj már! Most mit csináljak velük? Majd vágsz kisebb szeleteket a húsból, vagy csinálsz gyorsan valami tésztát, vagy sütsz tojást mellé. Oldd meg valahogy, légy kreatív! Farkaséhesek vagyunk, dél van!
A pánik kerülgetett. Hogyan etessek meg nyolc embert négy emberre szánt étellel? Már fordultam volna vissza a konyhába, hogy kétségbeesetten feltúrjam a mélyhűtőt, amikor a férjem, Feri, aki eddig a fotelben ülve figyelte a jelenetet, letette az újságot. Lassan felállt. Bement a konyhába. Szó nélkül odalépett hozzám, kikötötte a derekamon a kötényt, levette rólam, és felakasztotta a fogasra. Aztán megfogta a kezemet, és kivezetett az előszobába, ahol a vendégsereg épp helyet foglalt volna az asztalnál.
– Elnézést kérek mindenkitől – mondta Feri hangosan, nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően. A zsibaj azonnal elhallgatott. Feri a fiunkra nézett. – Peti. Ez itt az édesanyád otthona, nem egy ingyenkonyha, ahová csak úgy beesel egy busszal, amikor eszedbe jut. Anyád hajnal óta talpon van, hogy a kis pénzünkből vendégül lásson titeket – kettőtöket.
Aztán végignézett a vendégeken. – Nagyon sajnálom, de a vasárnapi ebéd elmarad. A feleségem fáradt, és nincs itthon elég élelem egy ekkora társaságnak. Viszont van egy remek ötletem. A sarkon lévő étterem kiváló pörköltet készít. Peti fiam, mivel te hívtad meg a vendégeket, biztosan örömmel meghívsz mindenkit egy ebédre odaát.
Néma csend lett. Peti arca vörösödni kezdett. – De Apa… most küldötök el minket? – Nem küldelek. Én is megyek. Én pedig most elviszem az édesanyádat abba az étterembe, mert megérdemli, hogy egyszer őt szolgálják ki. Ti meg azt csináltok, amit akartok.
Feri levette a fogasról a kabátomat, rám adta, és karon fogott. Kimentünk az ajtón, magunk mögött hagyva a döbbent társaságot. Aznap életemben először nem én tálaltam a vasárnapi ebédet, hanem nekem tálalták fel. Feri fogta a kezem az étteremben, és azt mondta: „Nem hagyom, hogy bárki, még a saját fiunk is, természetesnek vegye az áldozatodat.” Petiék végül rendeltek pizzát a többieknek a házunkban. Amikor hazaértünk, már elmentek, de a konyha tiszta volt. Peti másnap felhívott, és bocsánatot kért. Rájött, hogy a szülői ház szeretete végtelen, de a nyugdíj és az energia nem az – és a tisztelet a minimum, ami jár.