A vasárnapi ebéd nálunk évtizedek óta rituálé. Amióta a fiunk, Norbi megnősült és elköltözött, minden vasárnap délben hazajönnek a menyemmel ebédelni. Én szombat reggeltől a konyhában állok, dagasztom a tésztát, panírozok, főzöm a húslevest, hogy mire megérkeznek, minden tökéletes legyen. Norbiék sosem segítettek. Megszokták, hogy jönnek, leülnek a kész asztalhoz, megeszik a háromfogásos menüt, majd a hozott műanyag dobozaikat telerakják a maradékkal egész hétre, és délután háromkor már el is viharzanak.
A múlt vasárnap egy kicsit megcsúsztam. Fájt a térdem, lassabban ment a mozgás, és a kacsasültnek is több idő kellett a sütőben. Amikor Norbi és a felesége délben megérkeztek, azonnal az asztalhoz ültek. Tíz perc múlva Norbi már türelmetlenül dobolt az ujjával az asztalterítőn. – Anya, mikor eszünk már? – szólt be a konyhába. – Készítettem az ételhordókat is a maradéknak. Direkt siettünk, egy étteremben már rég jóllaktunk volna!
Szégyenkezve hajoltam a sütő fölé. – Kisfiam, a hús még nem pirult meg rendesen, csak tíz percet kérek, és tálalok – mondtam fáradtan. Norbi felcsattant. – Mindig ez van! Az ember eljön egy jót enni vasárnap, és csak a káosz fogadja. Kezdem unni, hogy itt mindig várni kell az ételre! – mondta arrogánsan, miközben a menyem egyetértően bólogatott.
A férjem, Sándor, aki éppen a vizespoharakat tette az asztalra, hirtelen megállt. Letette a poharakat. Nem szólt egy szót sem, csak kiment az előszobába. Pár másodperc múlva visszajött Norbi és a menyem kabátjával a kezében. Odalépett a fiunkhoz, és a kezébe nyomta a kabátot.
– Apa, ezt meg miért hoztad ide? – kérdezte Norbi értetlenül. – Mert indultok – mondta Sándor olyan csendes, de fenyegető hangon, amitől még nekem is libabőrös lett a karom. – Hova indulnánk? Még nem is ebédeltünk! – Épp ez az – válaszolta a férjem. – Azt mondtad, egy étteremben már rég jóllaktatok volna. Hát tessék, a sarkon nyitva van a kisvendéglő. Lehet menni.
Norbi arca falfehérré vált. – Apa, te most tényleg elzavarsz a vasárnapi asztaltól egy kis viccelődés miatt? – Ez nem viccelődés volt, fiam. Ez arcátlan tiszteletlenség – Sándor a fiunk fölé magasodott. – Az édesanyád 62 éves. Fájós térddel állt tegnap óta a konyhában, hogy a kis nyugdíjunkból megvegye és megsüsse neked a kedvencedet. Ti meg idejöttök, mint valami fizető vendégek, leültök, követelőztök, és még a műanyag dobozaitokat is idetoljátok, hogy egész hétre ellássunk titeket ingyen kajával. Egyetlen egyszer sem kérdezted meg: „Anya, segítsek krumplit pucolni?”
A szobában síri csend lett. A menyem az asztalt bámulta, Norbi pedig nyelt egy nagyot. – Ez nem egy all-inclusive szálloda, Norbi. Ő pedig az édesanyád, nem a cseléded. Vedd a kabátodat, és gyertek vissza akkor, ha megtanultátok, hogyan kell viselkedni abban a házban, ahol felnőttél.
Nem ettek nálunk aznap. Szó nélkül felöltöztek és elmentek. Én sírtam a konyhában, de Sándor átölelt, és azt mondta: „A legrosszabb, amit tehetünk, ha hagyjuk, hogy semmibe vegyenek.” Két nap múlva kedden, Norbi csengetett. Nem hozott műanyag dobozokat. Egy nagy csokor virágot hozott nekem, Sándornak pedig egy üveg bort. A következő vasárnap ők rendeltek ebédet, és ők hozták át hozzánk. Sőt, ebéd után a fiam állt be a mosogatóhoz. Sándor egyetlen, kemény leckéje kellett ahhoz, hogy a fiunk rájöjjön: a szülői szeretet és a vasárnapi húsleves nem jár alanyi jogon, azért hálásnak kell lenni.