Évek óta gyomorgörccsel járok bevásárolni. A férjem minden blokkot ellenőriz, és ha veszek egy túrórudit a gyereknek, otthon órákig hallgatom, hogy „szórom a pénzt”. Elhittem neki, hogy szegények vagyunk. Elhittem, hogy spórolni kell.
Amikor a kezemben tartottam a blokkot, amin 120.000 forint állt egy „Női arany nyaklánc” mellett, hirtelen nem éreztem dühöt. Csak jeges nyugalmat. Ő állítólag túlórázott délután.
Nem csaptam jelenetet. Megfőztem a vacsorát, megterítettem. Amikor leült, és gyanútlanul a szalvétáért nyúlt, ott találta alatta a kisimított blokkot. – Ez… ez nem az, aminek látszik – hebegte, és a villa megállt a kezében. Sápadt volt, mint a fal. – De, pontosan az – néztem a szemébe. – Ez a szabadságom ára.
Míg ő a konyhában dadogott, én már az előszobában álltam, felöltözve, a gyerek kezét fogva. A bőröndöket délután összepakoltam, amíg ő a „túlórából” hazafelé tartott. – Hová mész? Nincs pénzed! – kiabálta utánunk kétségbeesetten. – Lehet, de gerincem legalább van – válaszoltam, és rázártam az ajtót.
Most anyáméknál alszunk a kanapén, de soha nem aludtam még ilyen nyugodtan. Holnap beadom a válókeresetet, és minden fillérért megküzdök, ami a fiamnak jár.