– A Bodrinak ízlett – mondtam nyugodtan. – Ő nem válogatós, és értékeli, ha valaki főz rá. Ha neked nem ízlik, az anyád biztosan szívesen lát vendégül. De nálunk ma már nincs több ebéd.
A férjem egy pillanatig csak állt az ajtóban. Láttam rajta, hogy nem erre számított. Talán azt hitte, majd utánaviszem a tányérját, könyörgök neki, hogy egyen mégis, vagy gyorsan összedobok valami mást. Régebben valószínűleg ezt tettem volna.
De azon a vasárnapon valami megváltozott bennem.
Nem azért, mert a leves tökéletes volt. Tényleg lehetett volna rajta még egy kicsit igazítani. Nem is ezért esett rosszul, amit mondott. Hanem azért, ahogyan mondta. Ahogy fintorgott, ahogy az anyjához hasonlított, mintha én csak egy ügyetlen idegen lennék a saját konyhámban.
Pedig egész délelőtt azon dolgoztam. Korán keltem, elmentem a boltba, előkészítettem a zöldségeket, feltettem a húslevest. Közben még a mosást is elindítottam, rendet raktam a nappaliban, és megterítettem, mert azt gondoltam, jó lesz végre együtt leülni egy nyugodt vasárnapi ebédre.
Ő pedig egyetlen kanál után úgy beszélt róla, mintha valami büntetést tettem volna elé.
– Most komolyan ezért sértődtél meg? – kérdezte végül, amikor látta, hogy nem mozdulok.
– Nem sértődtem meg – feleltem. – Csak megjegyeztem, hogy ha ennyire ehetetlennek tartod, akkor nem kell megenned.
– Jaj, ne csinálj már drámát! Csak mondtam, hogy sőtlan.
– Nem csak ezt mondtad – néztem rá. – Azt is mondtad, hogy nem tudok főzni, és hogy bezzeg anyád mindig tökéleteset csinál. Ez nem ugyanaz.
Erre már nem válaszolt rögtön. Látszott rajta, hogy kezdi érteni: most nem fogok nevetve túllépni rajta, mint korábban annyiszor.
Bodri közben boldogan csóválta a farkát a tálkája mellett, mintha ő lenne a nap legnagyobb nyertese. A férjem erre lenézett, aztán rám.
– Szóval tényleg odaadtad neki az ebédemet?
– Azt mondtad, nem kell – vontam vállat. – Én pedig nem szeretek ételt kidobni.
– De hát éhes vagyok!
– Akkor készíthetsz magadnak valamit. Kenyér van, vaj is van. A hűtőben pedig ott a sajt.
Talán keménynek hangzott, de abban a pillanatban úgy éreztem, végre kimondtam valamit, amit régóta magamban tartottam. Nem az ételről szólt ez. Hanem arról, hogy egy kapcsolatban nem természetes, hogy az egyik fél mindent megtesz, a másik pedig csak hibát keres.
A férjem végül szó nélkül kinyitotta a hűtőt. Hallottam, ahogy becsukja az ajtaját, előveszi a kenyeret, majd a vajat. Nem csaptam rá az ajtót, nem kiabáltam, nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen leültem az asztalhoz, és nyugodtan megettem a saját adagomat.
Furcsa módon az volt az egyik legfinomabb vasárnapi ebédem.
Később, amikor Bodrit kivittük sétálni, a férjem még mindig hallgatag volt. Már azt hittem, nem is fog szóba kerülni többé a dolog. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Tudod, nem akartalak ennyire megbántani.
Megálltam, és ránéztem.
– Nem az a baj, hogy nem ízlett valami – mondtam. – Előfordul. A baj az, hogy sokszor úgy beszélsz velem, mintha semmi sem lenne elég jó, amit csinálok.
Erre nem volt könnyű válasza. Csak bólintott.
– Igazad van – mondta végül. – Néha tényleg úgy beszélek, ahogy nem kellene.
Nem vártam nagy drámai bocsánatkérést, virágcsokrot vagy ígéreteket. Csak azt szerettem volna, hogy értse meg: a tisztelet nem valami extra, amit ki kell érdemelni. A tiszteletnek a hétköznapokban is ott kell lennie, még egy tányér leves fölött is.
A következő vasárnap ismét főztem. Ő pedig leült az asztalhoz, megkóstolta a levest, majd rám nézett.
– Nagyon finom lett – mondta. – Köszönöm, hogy főztél.
Nem tudom, hogy a leves volt-e jobb, vagy ő lett figyelmesebb. De Bodri ezúttal csak a saját vacsoráját kapta meg.