– Van vacsora, Papa. A kedvencedet csináltam – mondtam mosolyogva.
Ő evett, én pedig néztem őt. Eszembe jutott, hogy ez az ember 50 éve minden nap értem és a családért dolgozik, hogy nekünk melegünk legyen, és étel az asztalon. Az, hogy a dátum kiment a fejéből, semmi ahhoz képest, hogy az élete minden percét nekünk áldozta.
Amikor végzett, felnézett, és meglátta a gyertyát az asztalon. A szeme elkerekedett, majd könnybe lábadt. „Istenem, Marika… ma van, ugye?” – kérdezte elcsukló hangon.
– Ma van – bólintottam. – De nem az a fontos, hogy emlékezz a napra, hanem az, hogy itt vagy velem.
Az a csendes, fáradt ölelés a konyhában többet ért minden drága ajándéknál.
