Egy kis magánklinika elé vitt. Bementünk. Egy kórteremben az édesanyám feküdt, akiről azt hittem, vidéken van egy szanatóriumban az állami ellátásban, ahol hónapok óta várólistán volt a műtétre. Anyám rám mosolygott. „Laci mindent elintézett, kislányom. Holnap műtenek.”
Kiderült, hogy anyám állapota romlott, és az állami rendszerben nem került volna sorra időben. Laci tudta, hogy nincs annyi pénzünk, hogy kifizessük a magánműtétet. Nem akart aggasztani, és nem akarta, hogy én adjam el az ékszereimet. Ezért feláldozta az egyetlen értékes dolgát: az órát, amit tőlem kapott.
Ott álltam a kórteremben, és úgy éreztem, a föld alá süllyedök szégyenemben. Én azzal vádoltam, hogy nem becsüli a szeretetemet, miközben ő a legnagyobb szeretetből cselekedett: megmentette az anyámat.
Az órát sosem váltottuk ki. De valahányszor ránézek az egészséges édesanyámra, eszembe jut, hogy az idő, amit együtt tölthetünk, többet ér minden aranynál. Laci csuklója üres, de a szíve a leggazdagabb, amit ismerek.