Péter, a férjem, az utóbbi időben mást sem emlegetett, csak az új részlegvezetőjét, Andreát. Andrea okos, Andrea vicces, Andrea mindig csinos. Én pedig, aki két éve itthon vagyok a dackorszakos ikreinkkel, egyre kisebbnek éreztem magam emellett a tökéletes fantomkép mellett. Valóban nem voltam csúcsformában. A napjaim a pelenkázás, etetés, altatás, takarítás végtelen körforgásában teltek. Örültem, ha volt időm hajat mosni, a sminkkészletem pedig lassan a fiók mélyén porosodott.
Azon a péntek estén betelt a pohár. Péter hazajött, és miközben a kihűlt vacsorát ette (mert a gyerekek miatt késtem vele), megint rákezdett. – Látnád Andreát! Ma tartott egy prezentációt, ragyogott. Pedig neki is van két gyereke. Nem értem, te mitől vagy mindig ilyen nyúzott és slampos. Tanulhatnál tőle egy kis igényességet! A szavai úgy fájtak, mintha kést döfött volna belém. Azt hittem, a társam, nem pedig a kritikusom.
Másnap, szombaton elmentünk a nagybevásárlást intézni. Épp a zöldséges pultnál válogattam, Péter a gyerekeket próbálta kordában tartani, amikor egy nő lépett oda hozzánk. A „tökéletes” Andrea volt az. De nem úgy nézett ki, ahogy Péter lefestette. Smink nélkül volt, a haja lófarokba kötve, és hatalmas, sötét karikák voltak a szeme alatt. A bevásárlókocsija tele volt készételekkel.
– Péter? – köszönt rá fáradt mosollyal. – Szia! Ő a feleséged? Péter büszkén húzta ki magát, mintha be akarná mutatni a főnökének a családját. – Igen, ő Eszter, és az ikreink.
Andrea rám nézett. Hosszasan, mélyen a szemembe nézett, majd hirtelen könnyek gyűltek a szemében. – Istenem, de irigyellek – mondta halkan, remegő hangon. Péter lefagyott. – Hogy… hogy érted ezt, Andrea? – kérdezte dadogva. – Hiszen te vagy a cég sztárja, sikeres vagy, csinos…
Andrea keserűen felnevetett, miközben letörölt egy könnycseppet. – Sikeres? Péter, tudod te, mi az ára annak, hogy én reggelente „ragyogok” az irodában? Az, hogy a gyerekeimet a bébiszitter neveli. Reggel még alszanak, amikor elmegyek, és este már alszanak, amikor hazaérek. Tegnap a kislányom az óvónőt hívta anyának véletlenül. A szívem szakadt meg.
Andrea rám mutatott, aki ott álltam a kinyúlt melegítőmben, a két maszatos gyerekemmel a lábamnál. – Te ott vagy nekik, Eszter. Te látod az első lépéseiket, te törlöd le a könnyeiket. Odaadnám az egész karrieremet, az összes kosztümömet és a fizetésemet azért, hogy csak egy hétig a helyedben lehessek, és én lehessek az, akihez a gyerekem hozzábújik, ha fél. Te vagy az igazi nő, nem én. Én csak egy gép vagyok, aki pénzt termel.
Andrea elköszönt, és tovább tolta a kocsiját a mirelit pult felé. Péter ott állt a zöldségek között, némán. A „bezzeg Andrea” lufi egy pillanat alatt kipukkant. Rám nézett. Életemben először nem a slampos feleséget látta bennem, hanem azt az anyát, aki feláldozta a saját ragyogását azért, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben nőjenek fel. Aznap este Péter altatta a gyerekeket. Amikor kijött a szobából, odalépett hozzám a kanapéhoz, megfogta a kezem, és csak annyit mondott: – Bocsáss meg. Te vagy a legszebb nő a világon. És a legjobb anya. Azóta Andrea neve nem hangzott el nálunk. Péter pedig megtanulta, hogy nem minden arany, ami fénylik, és az igazi érték nem a kosztümben, hanem a kinyúlt melegítőben, a gyerekek ölelésében rejlik.