Van az a mondat, amely tíz év elteltével sem kopik el, csak egyre kellemetlenebbül cseng. Kósa Lajos 2016-ban, a Fidesz frakcióvezetőjeként még azt igyekezett elmagyarázni az országnak, hogy az MNB alapítványaiba tett közpénz valamiféle különös pénzügyi átalakulás révén egyszer csak megszűnik közpénz lenni, most pedig az MNB-botrányt vizsgáló parlamenti bizottság döntése nyomán személyesen is rákérdezhetnek erre. Politikai értelemben valóban elkezdtek dőlni a dominók, hiszen a bizottság nem a történet végén ülő könyvelővel indítja a sort. Elsőként Bánki Eriket és Kósa Lajost hallgatnák meg, vagyis azokat, akik politikailag ott álltak annál a 2016-os kísérletnél, amely radikálisan szűkítette volna a jegybanki alapítványok pénzének nyilvánosságát.
És akkor idézzük fel Kósa Lajos legendás magyarázatát
2016 márciusában, a Fidesz frakcióvezetőjeként Kósa Bánki Erik oldalán próbálta védeni azt a törvénymódosítást, amely szerint az MNB alapítványainak juttatott vagyon elveszíthette volna közvagyon jellegét. Az ehhez fűzött magyarázat azóta is a magyar politikai kommunikáció egyik legemlékezetesebb darabja. „Addig közpénz, amíg az alapító nem tette bele az alapítványba a közpénzt, és attól kezdve az alapítványi pénz, és nem közpénz.” Ezt nem egy paródiát író szerző találta ki, hanem Magyarország akkori legnagyobb kormánypártjának frakcióvezetője mondta el egy több százmilliárd forintos közvagyoni történet értelmezéseként.
A trükk tehát nagyjából ennyi lett volna: egyik zsebből a másikba
Az akkori politikai logika valahogy úgy működött, hogy amíg a pénz az MNB-nél van, addig közpénz, de amint a jegybank az általa létrehozott alapítványba helyezi át, máris „alapítványi pénz” lesz. Mintha a pénz eredetét és közpénzjellegét nem az határozná meg, honnan származik, illetve milyen közfeladatot ellátó intézmény kezelte, hanem az, hogy éppen melyik számlán pihen.
Lehet ezt jogi konstrukciónak, intézményi elkülönülésnek vagy alapítványi autonómiának nevezni. A hétköznapi állampolgár szemszögéből azonban az egésznek volt egy meglehetősen pofátlanul egyszerű üzenete: az állami pénzt átteszszük egy általunk létrehozott szervezetbe, majd közöljük, hogy mostantól tessék kevésbé érdeklődni iránta.
Csakhogy az Alkotmánybíróság nem kérte ezt a varázslatot
A történet egyik legszebb része, hogy a jogi bűvészmutatvány végül nem működött. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az MNB közfeladatot lát el, és kizárólag közpénzzel gazdálkodik, ezért az általa alapítványoknak átadott vagyon sem veszíti el egyszerűen a közpénz jellegét. Vagyis az alkotmánybírák lényegében visszahelyezték a földre azt a fogalmat, amelyet a Fidesz politikailag megpróbált elemelni onnan. Közpénzből nem attól lesz másfajta pénz, hogy valaki mellé tesz egy alapító okiratot.
Most pedig éppen Kósával kezdik a meghallgatásokat
A parlamenti vizsgálóbizottság döntése ezért politikailag különösen beszédes. Bánki Erik annak idején a sokat emlegetett törvénymódosítás kezdeményezője volt, Kósa pedig frakcióvezetőként kiállt mellette, és a parlamenti kormánypárti többség politikai támogatását is képviselte. Most lesz lehetőségük részletesebben elmondani, mit is akartak pontosan. Tíz év távlatából talán arra is választ kapunk, ki gondolta jó ötletnek a több százmilliárdos jegybanki vagyon átláthatóságának ilyen látványos szűkítését, és mi volt ennek a valódi politikai célja.
Mert a „közpénz elveszíti közvagyon jellegét” nem magától született
Az efféle törvényszövegek nem csak úgy kinőnek a Parlament pincéjében, hogy másnap reggelre ott heverjenek a képviselők asztalán. Valakik előkészítik őket, valakik politikailag támogatják, valakik benyújtják, valakik megszavazzák, és jellemzően valakik pontosan tudják azt is, milyen gondot akarnak velük megoldani. Épp ezért különösen érdekes Hargitai János KDNP-s bizottsági tag mostani rejtélyeskedése is arról, hogy szerinte a történetet valakinél másnál kellene kezdeni. Amikor konkrét nevet kértek tőle, nem mondott semmit, csak arra utalt, hogy aki ismeri őt, tudja, kire gondol.
Ez egy vizsgálóbizottságnál meglehetősen sajátos barkóba. Csőszi Attila bizottsági elnök teljes joggal jelezte, hogy itt nem találgatós játék zajlik. Ha valaki tudja, vagy politikai tapasztalata alapján sejti, hogy a jegybanki alapítványi konstrukció mögött kinek volt meghatározó szerepe, akkor egy vizsgálóbizottságban aligha az a leghasznosabb hozzájárulás, hogy „aki ismer, tudja”. A régi rendszer egyik legjellemzőbb reflexe pontosan ez volt: mindenki tudott valamit, mindenki sejtett valamit, de amikor a nevet és a felelősséget kellett kimondani, hirtelen megérkezett a nagy intézményi köd. Most éppen ennek a ködnek kellene felszállnia.
Kósa számára pedig már nem működik a régi recept
2016-ban elég volt kiállni egy sajtótájékoztatóra, elmondani, hogy az alapítványi pénz alapítványi pénz, aztán továbbmenni a következő ügyre. A kétharmados parlamenti többség politikailag mögöttük állt, és a vizsgálóbizottságoknak érdemi kényszerítő erejük gyakorlatilag nem volt. 2026-ban azonban más szabályok érvényesek. A meghallgatásra kötelezett személynek már komoly pénzügyi következményekkel kell számolnia, ha egyszerűen úgy dönt, hogy nincs kedve megjelenni.
Először százezer, aztán egymillió
Az új szabályozás szerint az első igazolatlan mulasztás esetén 100 ezer forintos bírság szabható ki. Második alkalommal már egymillió forint lehet a következmény, vagyis a Parlament ezúttal meglehetősen egyértelműen jelezte, hogy a meghallgatás nem puszta udvariassági meghívó. Harmadik mulasztásnál újabb egymilliós bírság mellett már rendőrségi elővezetés is elrendelhető. A törvény a hivatalban lévő országgyűlési képviselőket kiveszi az elővezetés hatálya alól, Kósát azonban a bizottsági döntés már volt képviselőként nevezi meg.
Magyarán most már nem biztos, hogy elég lesz azt mondani: köszönöm, nem érek rá. Ez talán az egyik legfontosabb változás a régi parlamenti vizsgálatokhoz képest. Évtizedeken át pontosan az tette komolytalanná ezeket a testületeket, hogy akinek kényelmetlen volt a meghallgatás, gyakran egyszerűen nem jelent meg, a bizottság pedig legfeljebb megállapíthatta, hogy sajnálja. Most már az állam pénzbírsággal, ismételt mulasztásnál pedig adott esetben rendőri közreműködéssel is kikényszerítheti a megjelenést. Ha tehát Kósa meghívást kap, ezúttal valóban érdemes lesz beírnia a naptárba.
Persze ez még mindig nem bíróság
Ezt még egy erős véleménycikkben sem szabad összekeverni. A parlamenti vizsgálóbizottság politikai és intézményi felelősséget tár fel, nem ítélheti el Kósa Lajost, és a meghallgatásról szóló döntés önmagában semmiféle büntetőjogi bűnösséget nem jelent. De éppen ettől lesz érdekes. Itt nem azt kell eldönteni, hogy Kósa követett-e el bűncselekményt, hanem azt lehet megkérdezni tőle: mit tudott, mit támogatott, hogyan értette azt a törvényt, és ma is vállalhatónak tartja-e azt a politikai magyarázatot, amellyel annak idején az ország elé állt.
Az első kérdést tulajdonképpen már meg is lehet fogalmazni
„Képviselő úr, ma is úgy gondolja, hogy a közpénz attól megszűnik közpénz lenni, hogy az MNB egy általa alapított alapítványba teszi?” Ennél jobb felütésre valószínűleg nincs is szükség. Ha igen, akkor érdekes lesz hallani, miként egyezteti ezt össze az Alkotmánybíróság világos megállapításával. Ha nem, akkor még izgalmasabb kérdés következik: mikor jött rá, hogy a 2016-os magyarázat tarthatatlan volt, és miért nem hallottunk erről az elmúlt tíz évben?
A második kérdés Bánki Erikhez és Kósához közös lehet
Miért volt egyáltalán szükség arra, hogy ilyen erővel korlátozzák az MNB-alapítványok adatainak megismerhetőségét? Ha minden rendben volt, minden befektetés szakmailag kiváló volt, és minden forinttal megfelelően gazdálkodtak, akkor miért vált ennyire sürgetővé jogilag megmagyarázni, hogy az állampolgárnak kevesebb köze van ezekhez az adatokhoz? Az átláthatóság ugyanis furcsa dolog. Aki büszke arra, hogyan költött el több százmilliárd forint közvagyont, annak általában nem az az első reflexe, hogy gyorsan magasabb falat emeljen az adatigénylők elé.
És ezért üt most vissza különösen csúnyán a régi arrogancia
2016-ban a hatalom kommunikációjának alapállása az volt, hogy ők majd megmondják, mi számít közpénznek, az állampolgár pedig lehetőleg ne akadékoskodjon túl sokat. A „közvagyon jellegének elvesztése” tökéletes nyelvi emlékműve lett ennek a politikai korszaknak. Nem azt mondták, hogy el akarjuk rejteni a pénzt, hiszen ezt természetesen senki nem mondaná. Ennél sokkal elegánsabb volt: a pénz egyszerűen „elveszítette a jellegét”, mintha valamiféle természeti folyamat történt volna, amelyért valójában senki nem felelős.
A közpénz nem párolog el
Az egész történet végső soron ennyire egyszerű. Az állampolgárok pénze nem válik mágikusan magánvagyonná pusztán azért, mert egy állami intézmény létrehoz egy új jogi személyt, majd odahelyezi át. Az Alkotmánybíróság ezt már tíz éve elmagyarázta. Most a vizsgálóbizottság azt próbálhatja feltárni, hogy politikailag mégis hogyan és miért jött létre az a rendszer, amelynek védelmében Kósa ilyen mondatokig jutott.
És most már nem csak Kósa emlékezetén múlik a történet
A bizottság szeptember 18-i határidővel adatokat kér be az MNB-től és a Neumann János Egyetemért Alapítványtól is. Vagyis előbb-utóbb nemcsak politikusi visszaemlékezések és tízéves sajtótájékoztatók állhatnak egymással szemben, hanem dokumentumok, döntések és konkrét pénzügyi folyamatok is. Ez az a pont, ahol egy vizsgálóbizottság valóban érdekessé válhat. Nem azért, mert kamerák előtt látványosan megszégyenít valakit, hanem azért, mert papírral a kézben kérdezheti meg: ezt ki írta alá, ezt ki kérte, erről ki tudott?
Orbán Viktor neve egyelőre nincs a meghallgatási listán – de a kapu nyitva maradt
A bizottságban felmerült az is, hogy később más magas rangú korábbi szereplők meghallgatására is sor kerülhet. A tiszás tagok álláspontja szerint senkit nem zárnak ki előre, és arról a feltárt információk alapján döntenek majd, kit érdemes behívni. Ez a helyes sorrend. Nem előre kell megírni a bűnöst, hanem a dokumentumokat és a döntési láncot kell követni addig, ameddig azok ténylegesen vezetnek.
Kósa viszont már rajta van a listán
És jelenleg ez a fontos. Az a férfi, aki annak idején politikai arccal és teljes komolysággal próbálta elmagyarázni, hogy a közpénz az alapítványba kerülve többé már nem közpénz, most az elsők között ülhet majd le a bizottság elé. Ez még nem büntetés, nem ítélet és nem vádemelés. Ez egyszerűen az a ritka pillanat, amikor egy tíz évvel ezelőtti politikai mondathoz utólag végre kérdéseket is lehet csatolni.
Most dőlhet el, mennyit ér az új elszámoltatási rendszer
Nagy szavakat könnyű mondani az elszámoltatásról, vizsgálóbizottságokat is viszonylag egyszerű létrehozni. A valódi próba az lesz, hogy be tudják-e kérni a szükséges dokumentumokat, megjelennek-e a meghallgatandó szereplők, és képesek-e a politikai színház helyett valódi döntési folyamatokat feltárni. Kósa Lajos meghallgatása ehhez tökéletes első teszt. Ha tíz évvel az „alapítványi pénz nem közpénz” magyarázata után most már nem lehet vállrándítással kisétálni a kamerák elől, akkor valóban történt valami.
A dominók tehát még nem dőltek le – de már meglökték az elsőt
Kósa Lajos és Bánki Erik meghallgatása önmagában senkit nem tesz felelőssé az MNB későbbi botrányaiért, de végre megkezdődhet annak feltárása, milyen politikai döntések tették lehetővé a több százmilliárdos alapítványi konstrukció létrejöttét, és hogyan zárták ki azt a nyilvánosság elől. Ennél jobb kiindulópontot nehéz lenne találni annál a két embernél, akik 2016-ban parlamenti szinten képviselték ezt a politikát. Kósa akkor azt mondta, hogy az alapítványba kerülő közpénz többé már nem közpénz. Tíz évvel később most végre ott lehet előtte egy bizottság, amely nyugodtan visszakérdezhet: biztos, képviselő úr?