Egész életünkben a fiunknak, Petinek éltünk. A férjemmel, Janival, egyszerű emberek vagyunk, de amikor Peti egyetemre ment Budapestre, eldöntöttük, hogy nem hagyjuk, hogy nyomorogjon. 15 éven keresztül, amíg ő tanult, majd a karrierjét építgette és a saját lakására gyűjtött, mi fizettük az albérletét. Minden hónap elején Jani feladta a sárga csekket. Soha nem kértünk érte semmit, és Peti sem köszönte meg igazán, de nekünk ez természetes volt. A szülő segít, ha tud.
Most, 62 évesen, nekem lett szükségem segítségre. A csípőm már alig bírta a járást, és az orvos közölte: nincs mese, műteni kell. Péntekre kaptam időpontot a kórházba. Jani nem tudott bevinni, mert a szürkehályogja miatt már nem vezethet.
Vasárnap ebédnél ültünk, amikor megkértem Petit. A válasza olyan volt, mint egy arculcsapás. – Most komolyan, Anya? – vágta rá türelmetlenül. – Pénteken? Épp lefoglaltunk egy wellness hétvégét a haverokkal a Balatonon, már ki van fizetve. Sajnos nem érek rá. Oldjátok meg taxival, nem nagy ügy.
Ott ültem a vasárnapi rántott hús mellett, és éreztem, hogy a torkomon akad a falat. Egy taxira már nem telik a nyugdíjból, de nem is a pénz fájt a legjobban, hanem az érzéketlenség.
Ekkor Jani, aki addig némán kanalazta a levest, letette a kanalat. Lassan felállt. – Várj csak egy percet, Peti fiam – mondta a szokásosnál sokkal mélyebb hangon. – Hozd ide a régi számolós füzetemet a fiókból. Peti értetlenül pislogott, de nem mert ellenkezni. Kirohant a szobába, és visszajött a megsárgult, kockás füzettel, amiben Jani 20 évig vezette a család kiadásait.
Jani kinyitotta az utolsó oldalon. Ott egyetlen hatalmas szám állt, piros tollal, háromszor aláhúzva. Odatolta a füzetet Peti elé. – Olvasd fel. Peti hangosan felolvasta: – Tízmillió-nyolcszázötvenezer forint. – Ez mi? – kérdezte a fiunk.
– Ez, fiam, a te budapesti albérleted ára – mondta Jani csendesen. – Tizenöt év alatt. Ezt a pénzt mi az anyáddal kerestük meg, túlórában, hétvégén, lemondva a nyaralásról, lemondva az új autóról, lemondva minden luxusról. Azért adtuk, hogy neked könnyebb legyen az életed, mint nekünk volt. Soha nem kértük vissza, mert a gyerekünknek adtuk. Jani felnézett Petire. – De most mi kérünk tőled valamit. Nem pénzt. Csak egy délutánt az életedből. Egy olyan délutánt, amikor az anyádat, aki megszült és felnevelt, elviszed a kórházba, hogy ne fájdalmak között élje le a hátralévő éveit. És te azt mondod, hogy a balatoni haverjaid fontosabbak?
Peti arca falfehérré vált. Ott állt a saját apja előtt, aki egész életében érte dolgozott, és a saját önzősége most ott hevert előtte a konyhaasztalon, egy nyolcjegyű szám formájában. A száma, ami a mi szeretetünk és áldozatunk volt, forintosítva.
Peti nem szólt semmit. Nem merte felemelni a fejét. Hosszú percekig csak a füzetet nézte. Aztán lassan felállt, és szó nélkül kiment az előszobába. Hallottuk, ahogy telefonál. – Figyelj, Gábor, le kell mondanom a hétvégét. Igen… fontos családi ügy. Majd máskor.
Amikor visszajött a konyhába, nem mert a szemünkbe nézni. Leült az asztalhoz, és halkan csak ennyit mondott: – Pénteken reggel érted jövök, Anya. És én viszlek majd haza is, amikor kiengednek.
Aznap este Jani elégette a régi füzetet a kályhában. – Többé nincs szükség rá – mondta. – A fiam megtanulta a leckét. A szeretetet nem lehet visszafizetni, de a tisztelettel tartozunk érte.