A nő az irodaház üvegajtaja mellett ült a hideg betonon. A háta a márványfalnak feszült, mintha onnan remélne egy kis meleget. Az Ötödik sugárúton élesen süvített a szél, csípte az arcot. Összébb húztam a sálamat, és ahogy elhaladtam mellette, a zsebembe nyúltam, abban bízva, hogy találok legalább pár aprót.
Semmi.
„Tudna adni egy kis aprót?” kérdezte halkan. Nem könyörgött, inkább fáradt volt.
„Sajnálom” mondtam reflexből, és már indultam volna tovább. Aztán valami megállított. Talán az, hogy remegett a keze. Talán a vékony pulóver, a kesztyű hiánya, a kabát hiánya. Vagy a tekintete – nyugodt és figyelő volt, mintha nem kéregetne, csak szemlélné az embereket.
Dermesztő hideg volt. Én is tudtam, ő is tudta. Nekem pedig úgyis várnom kellett még a buszra.
Nem gondolkodtam sokat, levettem a kabátomat.
„Vegye el ezt” mondtam, és felé nyújtottam. „Legalább addig, amíg egy kicsit melegebb lesz.”
Pislogott, láthatóan meglepődött. „Nem tehetem.”
„De igen” feleltem. „Van sálam. Kibírom.”
Lassan átvette. Az ujja hozzáért a kezemhez, jéghideg volt. Akkor elmosolyodott – nem nagy mosollyal, hanem őszintén. A tenyeréből valamit a kezembe nyomott.
Egy rozsdás érme volt.
„Tartsa meg” mondta. „Tudni fogja, mikor kell használnia.”
Összeráncoltam a homlokom. „Szerintem magának nagyobb szüksége van rá.”
Megrázta a fejét. „Nem. Most már az Öné.”
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, mögöttem kivágódott az irodaház ajtaja.
„Ezt most komolyan gondolja?” mordult rám a főnököm.
Megfordultam. Mr. Harlan állt ott, kifogástalan kabátban, undort tükröző arccal.
„Pénzügyben dolgozunk, nem jótékonysági szervezetnél. Az ügyfelek nem akarják azt látni, hogy ezt bátorítjuk.”
„Én csak…”
„Ne folytassa” vágott közbe. „Pakoljon. Azonnali hatállyal.”
A nő felnézett rá, az arca semmit nem árult el. Mr. Harlan rá sem nézett, sarkon fordult, és elment.
Ott álltam kabát nélkül, állás nélkül, a kezemben egy teljesen értelmetlennek tűnő érmével.
„Sajnálom” mondta a nő halkan.
„Nem maga tehet róla” feleltem, bár kapart a torkom. „Talán okosabbnak kellett volna lennem.”
A szemembe nézett. „Nem” mondta. „Pontosan tudta, mit csinál.”
Két hét telt el.
A pénzem szinte elfogyott. Jelentkeztem mindenhova, ahova csak tudtam. Vagy nem jött válasz, vagy nem az, amit reméltem.
Egy reggel, amikor kinyitottam a lakásajtót, hogy felvegyem a postát, ledermedtem.
A küszöbön egy kis bársonydoboz állt.
Nem volt rajta cím, nem volt mellette üzenet. Csak ott volt, mintha mindig is oda tartozott volna.
Reszketett a kezem, amikor bevittem. A doboz a méretéhez képest nehéz volt. Az oldalán egy keskeny, furcsa nyílást vettem észre.
Az érme.
Kikaptam a fiókból, a szívem hevesen vert, és óvatosan becsúsztattam a nyílásba.
Kattanás.
A fedél felpattant.
Odabent egy összehajtott kártya és egy letisztult, fekete boríték volt.
A kártyán ez állt:
„Nem vagyok hajléktalan. Vezérigazgató vagyok. Tesztelem az embereket.”
A gyomrom összeszorult.
„Melegséget adtál egy idegennek úgy, hogy nem nyertél vele semmit. A legtöbben elfordulnak. Néhányan pénzt adnak. Nagyon kevesen adnak olyasmit, ami nekik is hiányozni fog.”
Kinyitottam a borítékot. Egy hivatalos állásajánlat volt benne. Olyan pozíció, amit alig hittem el, és olyan fizetéssel, amitől elgyengültek a térdeim.
A végén egyetlen sor állt:
„Hétfőn kezdesz.”
Lehuppantam a kanapéra, és csak néztem a betűket, míg el nem homályosultak.
Hétfő reggel egy üvegtoronyba léptem be, amely kétszer akkorának tűnt, mint a régi irodám. A recepción a nő rám mosolygott.
„Várja Önt” mondta.
A tárgyalóban a nő állt az asztalfőnél. Testre szabott kosztüm, határozott tartás, ugyanaz a nyugodt tekintet.
Amikor meglátott, elmosolyodott.
„Megtartotta az érmét” mondta.
„Majdnem kidobtam” vallottam be.
Bólintott. „A legtöbben kidobnák. Ezért tudtam, hogy magára lehet bízni a dolgokat.”
Eszembe jutott a kabát. A fagy. A kirúgás. A pánik.
„Nem csak a munkám változott meg” mondtam halkan. „Másképp nézek az emberekre.”
Elégedetten bólintott. „Akkor a próba elérte a célját.”
És hetek óta először valóban azt éreztem, hogy melegem van.