Valljuk be őszintén: mindannyiunknak van egy pont, amikor elfogy a türelme. Én imádom az apámat, de az elmúlt hónapokban pokollá tette az életemet a technikai analfabetizmusával. Hol a telefonját állította át kínai nyelvre, hol a mikrót nem tudta elindítani. De a legrosszabb a tévé volt. Hetente háromszor hívott, hogy „nincs adás”, „hangyás a kép”, vagy „fekete minden”. Én pedig, a rohanó munka, a két gyerek és a saját gondjaim mellett egyre türelmetlenebb lettem.
Aznap délután volt a mélypont. Amikor letette a telefont azzal a halk „nem zavarlak többet” mondattal, éreztem, hogy ezt elszúrtam. Dühös voltam rá, amiért ennyire tehetetlen, és dühös voltam magamra, amiért kiabáltam vele. – Na, most átmegyek, leragasztom azt a rohadt gombot celluxszal, és vége – morogtam magamban a dugóban ülve.
Amikor megérkeztem, kulccsal nyitottam az ajtót. – Apa! Itt vagyok! Hol az a távirányító? – kiáltottam már az előszobából, cipőstül berontva.
Apám a konyhaasztalnál ült. A nappaliból behallatszott a tévé hangja. A Híradó ment. Tökéletes kép, tökéletes hang. Megálltam a nappali ajtóban. A távirányító érintetlenül hevert a dohányzóasztalon. – De hát… ez működik – fordultam a konyha felé. – Apa, azt mondtad, elment a kép.
Apám lassan felállt az asztaltól. Szépen fel volt öltözve, abba a kockás ingbe, amit csak ünnepekkor visel. Az asztalon két tányér volt megterítve. Középen egy gőzölgő tál, benne a kedvencem: krumplis tészta. – Tudom, fiam – mondta halkan, és a szemét törölgette. – Nem volt semmi baja a tévének. – Akkor miért hívtál? – kérdeztem, bár a szívem mélyén már kezdtem sejteni a választ, és ez a sejtés jobban fájt, mintha tényleg elromlott volna valami.
– Mert kedd van – nézett rám. – Három napja nem szólt hozzám senki, csak a rádió. Azt hittem… azt hittem, ha van valami baj, akkor átjössz. Főztem tésztát. Gondoltam, ha már itt vagy a „szerelés” miatt, talán eszel egy pár falatot.
Olyan csend lett a lakásban, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését. Ott álltam a drága okostelefonommal a kezemben, a fontos munkahelyi e-maileimmel a fejemben, és rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Apám nem hülye. Nagyon is jól tudja kezelni a tévét. Csak éppen magányos. És a magányra nincs gomb a távirányítón. Az egyetlen módja annak, hogy a fia – aki mindig „rohan” és „nem ér rá” – meglátogassa, az volt, ha hibát színlel.
Ledobtam a táskámat a kanapéra. – Igazad van, Apa – mondtam, és a torkomban lévő gombóctól alig tudtam nyelni. – Tényleg nagyon rossz a kép. Ezt… ezt hosszú idő lesz megjavítani. Lehet, hogy egész este itt kell maradnom. Apám arca felragyogott. Olyan mosolyt láttam rajta, amit már nagyon régóta nem. – Akkor szedek neked – mondta lelkesen. – Van uborka is.
Aznap este nem nyúltam a telefonomhoz. Ettünk, beszélgettünk a régi dolgokról, és megnéztünk egy filmet a tévében, ami „tökéletesen elromlott”. Hazafele menet megfogadtam valamit: nem várom meg a következő „műszaki hibát”. Mert az időnk véges, és egyszer eljön a nap, amikor tényleg sötét lesz a képernyő, és nem lesz kit felhívni, hogy segítsen. Ne hagyd, hogy a szüleid trükkhöz folyamodjanak, csak hogy lássanak. Menj át. Csak úgy.