Két éve vesztettem el a férjemet, Pétert. Tűzoltó volt. Hős volt. Egy égő raktárépületbe ment vissza, hogy kihozzon egy újoncot, aki bennrekedt. Az újoncot kihozták, de az épület ráomlott Péterre. Aznap nemcsak a férjemet vesztettem el, hanem a biztonságérzetemet is. Egyedül maradtam Lillával, a hároméves kislányunkkal, és egy halom hitellel.
Az elmúlt hetekben furcsa dolgok történtek a ház körül. A leszakadt ereszcsatorna egyik reggelre megjavult. A tűzifa, amit nem volt erőm felhasogatni, takaros rendben állt a fészerben. És most a hintaló… Amikor Lilla az „Éjszakai Bácsiról” és a „tűz-arcról” mesélt, a gyomrom görcsbe rándult. A rettegés, hogy egy perverz ólálkodik a házunk körül, mindent felülírt. De a dögcédula… az a megfeketedett fémdarab Péter nevével… ez összezavart.
Éjfél után ültem a sötét konyhában, kezemben a baseball ütővel, amit még Péter hagyott az ajtó mögött „biztonság esetére”. 00:45-kor reccsent a kerti kavics. A szívem a torkomban dobogott. Felkapcsoltam a kerti reflektort és feltéptem az ajtót. – Hagyjon békén minket! Hívom a rendőrséget! – üvöltöttem a vakító fénybe.
Egy alak állt a fészer mellett. Kapucnis pulóverben volt, az arcát elfordította. Nem futott el. Lassan felemelte a kezét. – Kérem, Zsófi… ne hívja őket – szólalt meg egy mély, reszelős hang. Ismertem ezt a hangot. Vagyis… ismertem valahonnan nagyon régről.
– Forduljon meg! – parancsoltam, bár a hangom remegett. A férfi lassan felém fordult, és lehúzta a kapucnit. Felsikoltottam, és a kezem a szám elé kaptam. Az arca bal fele… nem volt emberi. Mély, forradásos égési sérülések borították, a bőre húzódott, a füle hiányzott. De a jobb szeme… a tiszta kék szeme ismerős volt.
– Tamás? – suttogtam. Tamás volt az. Az újonc. A fiú, akit a férjem megmentett. Akit utoljára a kórházban láttam, tetőtől talpig kötésben, kómában. Azt hittem, elköltözött, miután felépült. – Én vagyok – mondta halkan, és lesütötte a szemét. – Sajnálom, hogy megijesztettem. Csak a léceket akartam megigazítani a kerítésen.
– De… mit keres itt? Éjszaka? Miért nem kopogott be? – Hogy néznék ki az ajtóban, Zsófi? – mutatott az arcára keserűen. – A gyerekek sírva fakadnak, ha meglátnak a boltban. Nem akartam megijeszteni Lillát. De… ígéretet tettem. – Milyen ígéretet? – Amikor benn voltunk a tűzben… Péter rám tette a maszkját. Azt mondta: „Nekem családom van, kölyök. Ha kijutsz, vigyázz rájuk helyettem.”
A csendet csak a tücskök ciripelése törte meg. A könnyeim patakokban folytak. – Két éve figyelem magukat a távolból – folytatta Tamás. – Láttam, hogy nehezen bírja a ház körüli munkát. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Az életem Péteré. Minden lélegzetvételem az övé.
Leresztettem az ütőt. Ez az ember, akit a saját lelkiismeret-furdalása és a társadalom kitaszítottsága kísértett, éjszakánként, mint egy őrangyal, lopózott be hozzánk, hogy megjavítsa a játékokat és felvágja a fát. – Jöjjön be – mondtam halkan. – Nem, Zsófi, nem akarok zavarni, én csak… – Tamás! – szóltam rá határozottabban, pont úgy, ahogy Péter tette volna. – Jöjjön be. A férjem barátja nem a kertben várakozik.
Aznap éjjel hajnalig beszélgettünk. Lilla reggel, amikor meglátta a konyhában, nem sikított. Odaszaladt hozzá, átölelte a lábát, és azt mondta: „Szia, Éjszakai Bácsi! Köszönöm a hintalovat!” Tamás, a nagy, sebhelyes férfi, aki a tűzben edződött, ott helyben elsírta magát.
Azóta Tamás nem éjszaka jár hozzánk. Minden vasárnap átjön ebédre. Ő tanítja biciklizni Lillát. Az emberek néha megbámulják az utcán, de mi emelt fővel sétálunk mellette. Mert a szépség nem az arcon lakozik, hanem az ígéretekben, amiket megtartunk, és a hűségben, ami erősebb a halálnál is.