Bea elmesélte az igazságot. A „gazdag férj” valójában egy kontrollmániás zsarnok volt. Bea nem dönthetett semmiről. Nem volt saját pénze, minden költését el kellett számolnia. Nem dolgozhatott, mert a férje szerint „az asszony helye otthon van”. A barátaival sem találkozhatott engedély nélkül. A mosolygós fotók? A férje rendezte meg őket, hogy a külvilág felé mutassák a sikert. Bea egy aranykalitkában élt, ahol mindene megvolt, csak éppen ő maga nem létezett.
A gyerekek is az apjuk befolyása alatt álltak, Beát alig vették emberszámba, mert az apjuktól ezt látták.
– Te fáradt vagy, látom – mondta Bea sírva. – De te döntöd el, mit főzöl. Te döntöd el, hova mész. A fiad imád téged. Én… én csak egy dísztárgy vagyok a saját nappalimban.
Ott, a konyhában, a karácsonyi illatok között, hirtelen nagyon gazdagnak éreztem magam a kis panellakásommal és az olcsó ruháimmal. Nekem volt választásom. Neki nem.
Bea nem vált el. Nem mert. A férje fenyegette, hogy elveteti a gyerekeket, ha lépni mer. Bea maradt a kalitkában. De attól az estétől kezdve én voltam a támasza. Titokban találkoztunk, hallgattam őt, erőt adtam neki. Már nem irigyeltem. Sajnáltam. És minden nap hálát adtam a saját, nehéz, de szabad életemért. A csillogás néha csak a börtönrácsok fénye.