Leültem a kanapéra, és olvasni kezdtem.
„Ma odaégette a levest. Mérges volt magára. Úgy szerettem volna megölelni és azt mondani, hogy így is imádom, de a torkomon akadt a szó. Miért vagyok ilyen béna?” – szólt egy bejegyzés öt évvel ezelőttről.
„Ma volt a születésnapja. Vettem neki egy karkötőt, de nem mertem odaadni, mert féltem, hogy nem tetszik neki. Inkább azt mondtam, elfelejtettem. Istenem, mekkora gyáva vagyok.”
Gábor nem közönyös volt. Hanem gátlásos. Képtelen volt kifejezni az érzelmeit szóban vagy tettekben, mert gyerekkorában az apja kinevette, ha sírt vagy érzékeny volt. A szeretetét ebbe a füzetbe zárta. Minden elszalasztott ölelés, minden ki nem mondott dicséret ott volt a papíron, gyönyörű, fájdalmas rímekben. Szeretett. Jobban, mint bárki valaha. Csak nem tudta, hogyan mutassa ki.
Én meg elhagytam, mert azt hittem, nem kellek neki.
A konyhában nesz támadt. Gábor állt ott, sápadtan. Látta, hogy olvasom.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam, hogy lásd.
– Miért nem mondtad? – kérdeztem sírva.
– Mert a papíron könnyebb. Ott nem dadogok. Ott bátor vagyok.
Nem költöztem vissza azonnal. De elkezdtünk beszélgetni. Felolvastattam vele a verseket. Lassan, nagyon lassan megtanulta, hogy kimondani azt, hogy „szeretlek”, nem gyengeség. Nem lett a szavak embere egyik napról a másikra, de már tudom, hogy amikor csendben megfogja a kezem tévézés közben, az egy verssor. És ez elég. Megmentettük a házasságunkat, nem a szerelem hiánya volt a baj, hanem a nyelv, amit beszéltünk. Most már értjük egymást.