Zita nem utálta a gyerekeket. Zita kétségbeesetten vágyott rájuk. Az elmúlt tíz évben hétszer esett teherbe, és hétszer veszítette el a babát. A „karrierista” álarc, a gyerekutálat csak egy páncél volt. Azért szólt rá a gyerekeimre, azért nem akarta őket a közelében látni, mert minden egyes gyermeki kacaj, minden kis kéz érintése felszakította a sebeit. Nem a zaj zavarta. Hanem az, hogy ez a zaj sosem lesz az övé.
Mikor Zita hazaért és meglátta, hogy az albumot nézem, kitépte a kezemből. „Most már boldog vagy? Tudod, hogy selejt vagyok?” – üvöltötte, és zokogva a földre rogyott.
Leültem mellé a szőnyegre, és átöleltem. Nem mondtam, hogy „majd sikerül”, nem mondtam, hogy „ne add fel”. Csak tartottam őt, amíg kisírta magából az évtizedes fájdalmat. Elmondta, mennyire irigyelt engem, és mennyire gyűlölte magát emiatt.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Nem kényszerítettem rá a gyerekeimet, tiszteletben tartottam a fájdalmát. De lassan, nagyon lassan, ő kezdett nyitni. Először csak egy csokit hozott nekik. Aztán megkérdezte, segíthet-e leckét írni. Ma ő a legjobb nagynéni, akit csak kívánni lehet. Nem lett saját gyereke, de a páncélja leolvadt, és megengedte magának, hogy szeresse a mieinket. Én pedig megtanultam: soha ne ítélkezz valaki felett, amíg nem ismered a háborút, amit a zárt ajtók mögött vív.