Az ajtót nem Gábor, hanem a nő nyitotta ki. Kerekesszékben ült, az arca beesett, sápadt volt. A háta mögött ott állt Gábor, de nem úgy nézett ki, mint egy szerető. Gumikesztyű volt rajta, és éppen felmosófát tartott a kezében. A lakásban erős tisztítószer szag terjengett.
– Marika? – kérdezte Gábor döbbenten. – Mit keresel itt?
A nő, akit Krisztinának hívtak, rám nézett, majd Gáborra.
– Ő a feleséged? – kérdezte halkan. – Gábor, nem mondtad neki?
Kiderült az igazság. Krisztina Gábor régi katonatársának a lánya volt. A bajtársa, aki megmentette Gábor életét egy balesetnél évekkel ezelőtt, nemrég meghalt, és egyedül hagyta a súlyosan mozgássérült lányát. A lánynak nem volt senkije, az ápolásra szánt pénze elfogyott. Gábor, ahelyett, hogy elmondta volna nekem (mert félt, hogy nem érteném meg, vagy hogy a családi kasszából nem engedném támogatni), elvállalta, hogy minden éjjel átmegy hozzá: takarít, bevásárol, segít neki fürdeni, rendbe teszi a házat. Ingyen. Sőt, a saját zsebpénzéből vett neki gyógyszert.
A „műszakpénz”, amit hazaadott, valójában a saját ebédszünetében végzett fusimunkákból jött össze, hogy ne tűnjön fel a hiány.
Ott álltam a küszöbön, és úgy éreztem magam, mint a világ legkicsinyesebb embere. A férjem nem megcsalt. A férjem egy hős volt, aki titokban törlesztett egy régi adósságot, és gondoskodott valakiről, aki magatehetetlen volt.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem sírva.
– Mert ez az én terhem volt – felelte. – Nem akartalak terhelni vele.
Aznap éjjel én is maradtam. Segítettem Krisztinának hajat mosni, míg Gábor megjavította a csöpögő csapot. Attól a naptól kezdve hárman vittük a terhet. Gábor már nem titokban járt oda, hanem velem együtt. És furcsa módon, ez a „harmadik fél” nem szétválasztott minket, hanem soha nem látott mélységet adott a kapcsolatunknak. Megtanultam, hogy a hűség nem csak a házastársunk felé létezik, hanem az emberség felé is.