A levél így kezdődött: „Drága Anna! Tudom, hogy azt hitted, nem szeretlek. De te voltál az egyetlen, aki emlékeztetett arra, milyen szerettem volna lenni.”
A levélben az anyósom elmesélte az életét. Fiatalasszonyként tele volt álmokkal, varrónő szeretett volna lenni, divatot teremteni. De a szigorú apja és később a férje kinevette, „haszontalan hobbinak” bélyegezte az álmát. Arra kényszerítették, hogy adja fel, és legyen „rendes háziasszony”. Megkeményedett, bezárkózott, hogy ne fájjon a lemondás.
Amikor én a családba kerültem, és látta, hogy milyen szenvedéllyel varrok a gyerekeknek, milyen kreatív vagyok, irigy volt. De nem rám volt dühös, hanem a saját elvesztegetett életére. A távolságtartása valójában önvédelem volt.
A varródoboz aljában, a cérnák alatt egy hamis fenék volt. Felnyitottam. Benne lapult egy takarékkönyv, amit titokban gyűjtögetett évtizedeken át a „konyhapénzből” lecsípve. Jelentős összeg volt. A levél így zárult: „Ezt a pénzt nem adhatom a gyerekeimnek, mert ők nem értenék. Neked adom. Nyisd meg azt a boltot, amiről én csak álmodtam. És bocsáss meg egy megkeseredett öregasszonynak.”
Aznap este órákig sírtam a doboz felett. A sógornőm a mai napig nevet rajtam a „limlom” miatt, és nem érti, miből indítottam el a vállalkozásomat. De minden egyes ruha, amit megvarrok, egy kicsit az anyósom emlékének is szól – annak a nőnek, akit senki sem ismert igazán, amíg már túl késő nem lett.