– Ő itt Tamás, az új kertészünk – mondtam mosolyogva. – Mivel neked túl nehéz ez a „férfimunka”, és csak pihenni tudsz, Tamás megcsinálja helyetted. A fizetsége pedig a te sörpénzedből megy, amit a konyhapulton hagytál.
A férjem egy pillanatig csak nézett rám az ablakból. Láttam rajta, hogy először azt sem tudja, jól hallotta-e, amit mondtam.
Tamás közben teljesen nyugodtan dolgozott tovább. A fűnyíró egyenletesen zúgott, a kertben pedig végre kezdett látszani, milyen is lehetne a házunk környéke, ha nem borítaná mindenütt térdig érő gaz.
– Te most komolyan felbéreltél valakit? – kérdezte a férjem.
– Igen – feleltem. – Már három hete várom, hogy levágd a füvet. Először azt mondtad, majd holnap. Aztán azt, hogy túl meleg van. Utána azt, hogy biztos esni fog. Tegnap pedig azt mondtad, ez nehéz férfimunka, és neked most pihenned kell.
– De hát megcsináltam volna!
– Mikor? – kérdeztem. – Amikor a fű már az ablakig ér?
Nem akartam veszekedni. Valójában régóta próbáltam megbeszélni vele, hogy a ház körüli teendők nem oldódnak meg maguktól. Én intéztem a bevásárlást, mostam, takarítottam, főztem, és amikor kellett, még a kertben is dolgoztam. Ő pedig mindig azt mondta, hogy majd segít.
A „majd” azonban valahogy sosem jött el.
Volt egy egyszerű megállapodásunk: én rendben tartom a házat, ő pedig foglalkozik a kerttel és az olyan munkákkal, amelyekhez több szerszám vagy erő kell. Ez teljesen jól hangzott, csak éppen a gyakorlatban egyre inkább az lett belőle, hogy én mindent próbálok megoldani, ő pedig a fűnyírót nézegeti a fészerben.
Eleinte viccesnek tartottam. Amikor megkérdeztem, mikor vágja le a füvet, csak legyintett:
– Ne izgulj már, attól még nem szalad el.
De a fű tényleg nem szaladt el. Csak nőtt. A gaz benőtte az ágyások szélét, a kerítés mellett már alig lehetett közlekedni, a szomszédok pedig egyre gyakrabban néztek át hozzánk.
Egyik délután még a szomszéd néni is megkérdezte:
– Aranyom, dzsungelt szeretnétek nyitni, vagy csak nem indult be a fűnyíró?
Elnevettem magam, de közben kellemetlenül éreztem magam. Nem azért, mert mások mit gondolnak. Hanem mert láttam, hogy a kert, amire régen büszkék voltunk, lassan teljesen elhanyagolttá válik.
Az utolsó csepp az volt, amikor egy vasárnap reggel a férjem kényelmesen kiült a függőágyba egy sörrel, és megjegyezte:
– Hétfőn biztos megcsinálom.
– Ezt múlt hétfőn is mondtad – válaszoltam.
– Most tényleg.
– Rendben – mondtam. – Akkor várok hétfőig.
Hétfőn este azonban ugyanaz a fű állt a kertben, és ugyanaz a fűnyíró porosodott a fészerben.
Kedden felhívtam Tamást, akit egy ismerős ajánlott. Nem volt benne semmi titokzatos vagy különös. Egy becsületes, fiatal kertész volt, aki vállalt fűnyírást, sövénynyírást és kisebb kerti munkákat. Megkérdeztem, ráér-e másnap reggel, ő pedig igent mondott.
Amikor megérkezett, én csak limonádét vittem neki a nagy melegben. Ennyi történt.
A férjemnek mégsem tetszett a látvány. Hirtelen nagyon is érdekelni kezdte a kert.
– Mennyit kér ezért? – kérdezte Tamástól kissé feszülten.
– Megbeszéltük az asszonnyal – felelte udvariasan Tamás. – A fűnyírás, a szegélyek rendbetétele és a gaz összeszedése ennyibe kerül.
A férjem a homlokát ráncolta.
– Ennyi pénzt kiadni egy kis fűért?
– Nem a fűért fizetünk – mondtam. – Hanem azért, mert valakinek meg kell csinálnia a munkát.
Erre végre nem volt válasza.
Néhány perc múlva kiviharzott a fészerbe. Hallottuk, ahogy ajtók nyílnak, szerszámok csörögnek, majd előkerült a saját fűnyírónkkal. Odament Tamáshoz, és azt mondta:
– Köszönöm, barátom, innen átveszem.
Tamás rám nézett, mintha meg akarná kérdezni, biztosan rendben van-e ez. Én csak bólintottam.
A férjem végül kifizette őt zsebből az addigi munkáért, és megkérte, hogy hagyja ott a többit. Tamás udvariasan elköszönt, én pedig megköszöntem neki, hogy ilyen gyorsan eljött.
A férjem ezután órákon át dolgozott a kertben. Levágta a füvet, kitisztította a szegélyeket, összeszedte a levágott gazt, és még a bokrokat is visszanyeste. Estére fáradtan ült le a teraszra.
– Na, kész – mondta.
– Nagyon szép lett – feleltem őszintén. – Köszönöm.
Azt vártam, hogy majd újra összeveszünk, de helyette csak hallgatott egy kicsit. Aztán végül megszólalt:
– Tudom, hogy nem kellett volna ennyit halogatnom.
– Nem az a gond, hogy néha nincs kedved hozzá – mondtam. – Nekem sincs mindig kedvem takarítani vagy főzni. De ha megígérjük egymásnak, hogy valamit elintézünk, akkor azt jó lenne komolyan venni.
– Igazad van – mondta. – Csak azt hittem, ráér.
– Sok minden ráér egy napig. Három hétig már nem biztos.
Ezen elnevette magát. Én is elmosolyodtam, mert végre úgy éreztem, megértette, miről van szó.
Azóta a fű mindig katonás rendben van. Nem azért, mert féltékeny lett Tamásra, és nem is azért, mert bárki meg akarná mondani neki, mit csináljon. Hanem mert rájött, hogy a közös otthon is közös felelősség.
És ha valamit mégsem tud vagy nem akar megcsinálni, ma már egyszerűen szól. Akkor pedig közösen eldöntjük, megoldjuk-e mi magunk, vagy hívunk valakit.
Ez sokkal kevesebb feszültséget okoz, mint a végtelen „majd holnap” ígéretek.