Öt éve tűröm, hogy a férjem anyja minden hétvégén tönkretegye az életemet. Míg én két műszakban dolgozom és nevelem a gyereket, ők ketten úgy kezelnek, mintha a személyzet lennék. A lakást, amiben élünk, én örököltem a nagymamámtól, de ők erről valahogy mindig „elfeledkeznek”, amikor parancsolgatni kell.
Amikor letettem a kulcscsomót az asztalra a húsleves mellé, hirtelen csend lett. – Ez meg mi? – kérdezte a férjem teli szájjal. – Ez a bejárati ajtó kulcsa. Azé a lakásé, ami az én nevemen van – mondtam halkan, de határozottan. – És most szépen fogod az anyádat, beülteted a kocsiba, és elmentek innen. Mindketten.
Az anyósom arca vörösből hirtelen hamuszürkére váltott. Próbáltak nevetni rajta, azt hitték viccelek, de amikor elkezdtem fekete zsákokba dobálni a férjem ruháit a szekrényből, lefagyott a mosolyuk. – De hát hova menjünk? – dadogta a férjem. – Nem tudom, talán oda, ahol elég szaftos a hús – válaszoltam, és kinyitottam az ajtót.
Már egy órája csend van a lakásban. Egyedül eszem a maradék süteményt, és soha életemben nem esett még ilyen jól az étel. Végre az én szabályaim szerint élek.