A férjem imádta azt a mezet, dedikált volt.
– Mit csinálsz? – rohant utánam a teraszra.
– A kutya fekhelyét akarom kibélelni – mondtam nyugodtan. – Neki mindegy, csak puha legyen, nem? Ha az én kincseim nem számítanak, a tieid sem.
A mezet végül nem adtam a kutyának, de csak miután a férjem másnapra vett nekem egy ugyanolyan drága sampont a saját zsebpénzéből. Megtanulta: ami az enyém, az tiszteletet érdemel.
